I. fejezet 2. rész A hajó kísértete

I. fejezet

2.rész

A hajó kísértete

 Miután a lány tüdeje megtelt levegővel, ami a hoppanálás közben préselődött ki belőle, összeszedte magát és behúzódott a vasútállomás egyik várótermébe. Meg akarta várni a baglyot, amit majd válaszul kap, talán magától a minisztertől. Leült egy piros színűre mázolt, kényelmetlen székre, lábait egymásra vetette, karjait mellkasán fonta össze. Sohasem várta még ennyire Mephistot, s érezte, hogy a madár talán bosszúból késlekedik. Valahol a távolban kutyaugatást hallott, majd egy hangos sípszó hasított a monoton zsibongásba. Kezdte egyre rosszabbul érezni magát. Feszült volt, és a várakozás csak tetézte, amúgy sem csekély gondjait. Egyik pillanatról a másikra, hatalmas embertömeg érkezett az állomásra, teljesen megtöltve azt a várót is, amelyikben ült. Kénytelen volt belátni, hogy így, itt már nem várhatja meg a gőgős baglyot, s szomorú ábrázattal keresett egy eldugott sarkot, ahol hoppanálhat.  Mephisto pont ebben a pillanatban érkezett, vastag sárgás borítékot tartva csőrében. A hasas uhu fejét felszegve sétálgatott a lány lábai előtt, nem kis feltűnést okozva ezzel. Az emberek nagy része soha nem látott még baglyot, most pedig fényes nappal itt van egy, a King's Crosson, ráadásul esze ágában sincs továbbreppeni. Tenebris zavart mosollyal próbálta elhessegetni a madarat, de az még örült is gazdája bajának. A muglik érdeklődése lassan alábbhagyott, majd egy cserfes, szőke kislány perdült a levelét bontogató auror elé.

- Néni, az egy nagyon kövér galamb? - mutatott Mephistora a kislány.

Tenebris lepillantott a lába alatt ténfergő jószágra, majd mosolyogva válaszolt.

- Bizony! Egy csúnya kövér GALAMB!

A kislány édesen felkacagott, majd megfogta édesanyja kezét, és felszálltak az egyik szerelvényre. Mephisto szemében soha nem látott düh csillant, amiért gazdája legalambozta őt. Sértődötten röppent haza, nem foglalkozva gazdája nyűgjeivel. Üzengessen a minisztériumba egy másik bagollyal, mit foglalkozzon ő egy olyan gazdával, aki egyszerűen galambbá avanzsálta. 

Az állomásról kigördült az utolsó mozdony is, így Tenebris végre egyedül maradt. Elolvashatja a minisztériumból érkező levelet, s végre elkezdheti a nyomozást. 

Rövid, pár soros üzenetet kapott csak, melyben a következő állt.

Tenebris Flores Lockwood, auror,

Hajnali levelére válaszolva - Külföldre való hoppanálás esetén tisztában kell lenni az érkezés pontos céljával. Amennyiben az adott boszorkány, vagy varázsló még nem tartózkodott az adott országban, ajánlatos az első utazást más (mágikus, vagy mugli) közlekedési eszközzel megtenni. Pálcahasználati kérelme elküldve a minisztériumba, érkezése napján szíveskedjék ellátogatni oda.

Szívélyes üdvözlettel: Destiny Dolohov. Mágikus Közlekedésügyi Főosztály

Mérgesen gyűrte össze a levelet, majd belegyűrte a zsebébe. Már el is feledkezett az előző napi bagolyról, ami azt a kísérteties levelet hozta. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni, és elgondolkozott a további lépésein. Hogyan jusson Egyiptomba, amikor nincs egy olyan pontja sem, amire annyira rá tudott volna fókuszálni, hogy oda hoppanáljon, Dühös volt magára, de Göthére annál jobban. Fejébe vette, hogy ha egyszer sikerül elkapnia, megleckézteti őt.

  Jobb híján odasétált a jegypénztárhoz, és szorongva, zavartan szólt a bent ülő, mogorva arcú nőhöz.

- Egyiptomba szeretnék eljutni - köhintett zavarában, s próbálta elkerülni a bent ülő mugli nő tekintetét.

- Tud repülni drága? - Kérdezte a nő hahotázva, de Tenebrist kisebb sokk érte ekkor. Talán lelepleződött? Biztosra vette, hogy Mephisto jelenléte árulta el, s végtelen harag gyúlt a szívében a bagoly iránt. - Mert oda csak úgy juthat el innen.

- És máshonnan?

- Nézze kisasszony. Nem tudom, miféle világban élt eddig - itt Tenebris szinte köhögőrohamot kapott - , de Londonból egy levegővétellel lehetetlen Egyiptomba jutni.

Tenebris megsemmisülve fordult el a hahotázó pénztárostól, s tett néhány tétova lépést előre.

- Várjon bogaram! - kiáltott a lány után a nő. Szemeit törölgette a nevetés könnyeitől, majd megpróbált komoly képet erőltetni magára. - Adhatok egy jegyet Liverpoolba. Onnan hajóra szállva eljuthat Egyiptomba, gondolom.

Az auror szívében a remény egy halvány szikrája ébredt, s kotorászni kezdett egyszerű, fekete kézitáskájában.

- Akkor egy jegyet, lesz szíves.

- Öt fontot kapok. - A dőzsölt vasutas látva Tenebris szerencsétlenkedését, jó vastagon kívánta lehúzni őt. Bár édesanyja mugli volt, ő maga soha sem értett ezekhez a fizetőeszközökhöz. Jobbára csak az Abszol úton vásárolt, s gallonokkal, sarlókkal és knútokkal fizetett. Nem tudta, hogy az öt font felettébb sok egy vonatjegyért.

Tenebris sokáig kutakodott táskájában, de onnan csak sarlók és galleonok kerültek elő. Nem is gondolt bele, hogy esetleg mugli pénzre is szüksége lesz. Elengedett egy vicsorszerű mosolyt, de legszívesebben kiszaladt volna a világból.

- Galleont nem fogad el, ugye? - próbálkozott, mire a nő hangos gúnykacagásban tört ki. - Sejtettem. Akkor később visszajövök.

- Jöjjön csak, de később drágább lesz a jegy.

Tenebris megrántotta a vállát, majd keresett egy félreeső helyet, hogy hoppanálni tudjon.

A mindent elemésztő sötét űr, s a tüdejéből kiszoruló levegő mindig emlékeztette, hogy miért is utál hoppanáni.  Nem sokkal később már a Foltozott Üstben volt, észrevétlenül próbált átfurakodni az embertömegen, akiknek a felét, jól ismerte a körözési plakátokról. Nem mintha, a Foltozott Üst, olyan hely lett volna, de így a korai órákban a zsiványok közkedvelt találkozóhelye lett, mivel a Grindelwald-ügy lefoglalta az aurorokat, kit izgatott, ha terveket szövögettek, miközben Lángnyelv-whiskey-t iszogattak. Tenebrist sem érdekelték a pitiáner csirkefogók, lelki szemei előtt kínzókamrák egész sora sejlett fel, miközben azon morfondírozott Göthét melyikbe zárja előbb. Titokban viszont örült, hogy Dumbledore rá bízta, hogy kutassa fel a fiút, máskülönben Göthe biztosan az Azkaban egyik sötét, dohos cellájába zárva - maximum a dementorokat tanulmányozva -, tengetné hátralévő napjait. Mire kikecmergett a fogadóból, már megindult az élet a sétáló utcán. A boltokhoz álmos boszorkák, és varázslók érkeztek. Volt néhány üzlet, ami már kinyílt, ilyen volt például Ollivander pálcaboltja, ahol már lassan két évtizede maga is megvette saját körtefa-unikornisszőr pálcáját. A bolt előtt, egy fiatal ifjú állt, miközben a kirakatot nézegette, Tenebris lelassított mellette, majd meg is állt. Jól tudta, hogy ki is az, aki olyan lehangoltan állt az üveg előtt.

- Garrick? - Kérdezte a lány, miközben közelebb lépett a fiúhoz. - Van valami baj?

- Csak az van - legyintett a fiú. - El kell kezdenem a családi üzletben dolgozni. Végeztem Roxfortban... pedig nekem más terveim voltak.

- Miféle tervek? - Lépett ki az üzlet ajtaján Gervaise Ollivander, aki bár eladóként és pálcakészítő mesterként egy jóságos, kedves embernek mutatta magát, fiával azonban felettébb kritikus volt. Évszázadok óta a pálcakészítés nemes tudományával foglalkoztak, és nevük megingathatatlan helyet foglalt el ezekben a körökben.

Tenebris a fiúra nézett, majd az apára, s ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy az alig tizenkilenc éves fiú védelmére keljen. Hiába akart beolvasni a szőrösszívű apának, a küldetése fontosabb volt. Még ki kell állnia a Gringotts-béli koboldok kérdéseit, hogy minek is kell egy boszorkánynak mugli valuta. Torz mosollyal nyugtázta ezeket, majd köszönés helyett csak biccentett egyet a két Ollivander felé, majd megszaporázott léptekkel a varázslóbank felé indult.

A csúszósra suvikszolt padlón még saját tükörképét is látta. A hatalmas átriumban egy porszemet sem lehetett volna találni. Nem messze tőle, görnyedt hátú, öreg kobold, ronggyal a kezében sikálta a már amúgy is makulátlan padlót. Hosszú asztalok mögött, megannyi szorgoskodó kobold dolgozott. Volt aki hatalmas nagyító alatt nézegetett egy érmét, még más papírokat pecsételt le. Tenebris beállt abba a sorba, ahol a csillogó galleonokat mugli valutára váltják. Nem állt senki előtte. hiszen ilyen szinte elő sem szokott fordulni. Éppen, hogy az ellenkezője a megszokottabb.

A magas pult mögött, az amúgy sem magas Tenebris, még alacsonyabbnak érezte magát. A dolgát végző kobold sandán rápillantott, de nem foglalkozott a fiatal boszorkánnyal. Mélyen ülő, sötét bogárszemét egy sárga pergamentekercsre emelte, piciny, kör alakú szemüveglencsét tartva elé. A koboldok nem valami barátságosak, és Bris mindent meg is tett annak érdekében, hogy a legkevesebbet találkozzon ezekkel a lényekkel. Megköszörülte hát a torkát, és magabiztosnak nem nevezhető hangon a koboldhoz szólt.

- Mugli...mugli pénzt szeretnék váltani.

A kobold morgott egyet, felpillantott a tekercsből, majd folytatta az olvasást.

- Neve? - hörögte a lény, s kelletlenül előhúzott egy pennát.

- Tenebris Flores Lockwood.

- Foglalkozása?

- Az ugyan minek? - háborgott a boszorkány.

- Minek... Minek egy boszorkánynak mugli pénz? Minek kell a nyugalmazott, nagyra becsült Charles Lockwood auror lányának mugli pénz?

- Mi köze van hozzá Ampók! - Tenebris kiskora óta ismerte a koboldot, még abból az időből, mikor apja még tevékeny auror volt. Ampók még a többi kobold között is kimagaslóan fölényeskedő és arrogáns, és a maga százhuszonkét centijével pedig alacsony volt.

- Rendben van. - dörmögte a kobold, majd hosszú karmos ujjait Tenebris felé nyújtotta. - Mennyit kíván beváltani?

- Hát ezaz Ampók! Fogalmam sincs, mi mennyit ér! Biztos vagyok benne, hogy átvernek, miközben a mugli pénzzel akarok fizetni. Nem tudom, mi számít soknak, és mi kevésnek. - Kifakadása végét nagy sóhajjal nyugtázta, majd kérőn pillantott a nem túl kedves lényre.

- Egy galleon öt font. - Jelentette ki a kobold, miközben karmaival dobolni kezdett a fehér márványpulton. - Elég lesz ennyi adat?

Tenebris fejében kattogtak a fogaskerekek, s eljutott odáig, hogy száz galleon nagyjából ötszáz font. Annyi meg csak elég lesz neki, legalább is ameddig elér Egyiptomba.

Beváltotta hát a fénylő, arany tallérokat, s helyette néhány rézszín érmét, és papírfecniket kapott cserébe. Csak remélni merte, hogy elég lesz a pénze mindenre. Elköszönt a koboldtól, aki ismét a pergamenbe temetkezett, s még egy biccentéssel sem fejezte ki búcsúzását.

A fiatal auror az órájára pillantott. Már órákkal ezelőtt el kellett volna indulnia, s csak remélni merte, hogy Göthe nem keveredik addig nagyobb bajba. Már, ha megtalálja, és még mindig ott van.

Sietős léptekkel indult vissza a Foltozott Üst felé, s még a pálcabolt kirakatáról is elfordította tekintetét. Nem szeretett volna senkivel sem összefutni, így is kezdett kifutni az időből. Jószerével még ki sem nyitotta az ajtót, mikor ismerős hang ütötte meg a fülét. A hang, ami kellemes basszusával mindig is megnyugtatta őt, amit annyira imádott hallgatni, de most egyáltalán nem volt sem kedve, sem ideje bájcsevejekre. Még a saját apjával sem. Összehúzta magán úti talárját, és benyitott az Üstbe.

-Tenebris? - hallotta apja hangját, de meg sem állva tovább nyomakodott az asztalok között. sajnálta az elszalasztott találkozót, de megfogadta, amint felszáll a hajóra, küld egy bocsánatkérő baglyot.

Amint kiért az utcára, az első sikátorba lépve elhoppanált a vasútállomásig. Egy galleon egy vonatjegy? Méltatlankodott Tenebris magában, ahogy beállt a jegypénztár előtti sorba. Rettenetesen drágállta az árát, s volt egy olyan gyanúja, hogy az a rossz szándékú nő át akarja verni. Most elég sokan voltak körülötte, talán ha egy kicsit odafigyel a muglikra, nem tud túljárni az eszén.

Bárki, bármerre is ment, bármily messze is vette a jegyét, nem fizetett egy fontnál többet. Tenebris már biztosra vette, hogy a nő be akarja csapni. Legszívesebben valami ártást küldött volna rá, de épp elég baja van enélkül is. Mit szólna hozzá a miniszter úr, és Dumbledore professzor, ha Göthe nyomdokába lépve, ő is a lelepleződést kockáztatva, csaló vasutasokat átkozna meg. Így eldöntötte magában, hogy egy fontnál többet semmiképpen sem fog fizetni, egy liverpooli vonatjegyért.

  Mikor a pénztáros észrevette a soron következő lányt, gőgös vigyorral a képén dörzsölte össze a tenyerét.

- Aranyom, hát mégis csak elutazik? - nevette élesen.

- Szeretnék - bólintott a lány, majd hozzátette - Már elő is készítettem az egy fontot, amibe a jegyem kerül.

A nő köhögőrohamot kapott, s szemeit forgatva próbált meg egy olyan pontra koncentrálni, ahol nem látja a lányt. Jobb híján kiadta a jegyet, ami még egy fontba sem került, de Tenebris nem várta meg a visszajárót. Nem akkora haszon, mint azt remélni merte, de a lány már nem akart több szót vesztegetni erre az önző muglira.

A Liverpool felé közlekedő vonat a kilencedik vágányról indult. Emlékek sora zúdult a lányra, aki lassan haladt el a kilences és tízes vágány közötti elvarázsolt fal előtt, ahol hét éven keresztül jutott át a Roxfort Expresszhez.

Fele annyira kényelmes vonatra szált fel. A kupé bűzlött a cigarettafüsttől, és az ablak sem nyílott ki magától. Apró varázslattal viszont sikerült, s a beáradó friss levegő hamarosan elkergette a füstöt. Tenebris ismét az órájára pillantott. A vonat csiga lassúsággal araszolt a pályáján, így már délután három is elmúlott. Jelentést kell tennie az eredményeiről. De egyetlen, amit aznap fel tudott mutatni, az az volt, hogy nem hagyta magát átverni.

- Sosem érek Egyiptomba - állapította meg sóhajtva, mikor a liverpooli kikötőbe érve megpillantotta azt a hajót, ami minden kétséget kizárólag Egyiptomba készült.

A Cotopaxi névre keresztelt gőzhajó inkább egy rozsdás teknőre emlékeztette a lányt. Itt ott rozsda marta volt, korlátja egy darabja hiányzott, s a sor, ami előtte állt, nem volt valami hosszú. Erre a lélekvesztőre váltott jegyet Tenebris, húsz fontért, ami még mugli viszonylatban is rengeteg pénznek számított. Akár átverték, akár nem, ez volt az egyetlen módja annak, hogy Göthe nyomára bukkanjon. Az első éjszakát egy kicsiny, dohos kabinban töltötte. A kajütablakból a fekete, fodrozódó vízre nyílt kilátás.

Az ágy kényelmetlen, nyirkos és büdös volt. A pokróc, amit takarózás gyanánt adtak, még arra sem lett volna jó, hogy Mephisto ketrecét kitakarítsa vele.

- Suvicus! - Parancsolta a pálcájának, s a koszos szoba, valamelyest tisztább, s jobb szagú lett. Az ágy még így is rettentő kényelmetlen volt, és Tenebrisnek egyetlen egy bűbáj sem jutott eszébe, amivel kényelmesebbé tehette volna. Leült az ágy szélére, majd pergament és pennát vett elő. Jelentést kellett írnia a minisztériumnak. Mephisto, a kövér uhu akkor kocogtatta meg a kajüt ablakát, mikor az első betűt írta rá a lapra. Nem üres csőrrel érkezett, apró borítékot hozott. Charles Lockwood kézírását a fiatal auror ezer közül is megismerte. Kicsit furdalta is a lelkiismeret, amiért nem apjának írt először levelet.

Remegő kézzel bontotta ki a levelet, majd olvasni kezdte azt.

Drága Kislányunk!

Anyáddal ma láttunk az Abszol Úton, amint a Foltozott Üst felé mentél. Bár nem vettél észre minket, s gondolom fontos küldetésben jártál el, meg kell kérdeznem valamit.

Ampók szerint ma nagy mennyiségű galleont váltottál mugli valutára. Csak nem kerültél valami bajba? Ha bármi gond van, kérlek szólj, kicsit nagyobb tapasztalattal és több jó ismerőssel rendelkezem. Ha csak nem szigorúan titkos a küldetés, válaszolj kérlek.

Üdvözlettel: Apa és anya. 

Tenebris elgondolkozott, majd úgy döntött, - a miniszter csak nem kíváncsi az Ampókkal való vitájára, és a mugli pénztárosra - hogy apjának ír válaszlevelet először. Talán segíteni is tud, hogy ne kelljen ezen a bárkán töltenie az elkövetkező napokat. A bagoly letelepedett az ágy rácsára, Tenebris pedig elkezdett levelet írni. Amint a penna hegye  a pergamenhez ért, a pislákoló izzó teljesen megadta magát.

- Már csak ez hiányzott! - mérgelődött Bris - Lumos!

,,,

Tenebris a pálca fényénél sebtében írta meg a válaszát az apjának. Örült, hogy segítséget kap, ha másban nem is, legalább az utazása lerövidítésében. Mephisto mindenféle közjátékot hanyagolva indult útnak a válasszal és ez felettébb megdöbbentette a lányt. Sem csípés, semmi fölényes szárny suhogtatás. Úgy tett, ahogy egy tisztességes bagolytól elvárható volt.

A hajó imbolygott, apró bogarak másztak elő a repedésekből, de ami a legbosszantóbb volt, az a víz hangja volt, ahogy a hajófalnak csapódik. Tenebris leheveredett a kényelmetlen priccsre, majd elővette zsebéből a Göthétől kapott érmét. Nézegette, forgatta, de még mindig fogalma sem volt róla, hova való, és mennyi az értéke. Nem is nagyon érdekelte, hiszen ez volt az egyetlen kézzel fogható emléke a fiúról. Fejében számtalan gondolat cikázott, s bárhogy is szerette volna figyelmen hagyni a tényt, hogy Göthe akár életveszélyben is lehet, nem tudta. Akárhányszor lejátszotta a fejében a történéseket, mindannyiszor egyre rosszabb lett a vége.  Hogy elejét vegye az esetleges rossz álmoknak, elterelte gondolatait, és megpróbált elaludni. Tenyerébe zárta az apró pénz darabot, majd oldalára fordult, szemeit azonban nem tudta becsukni. Valahol a kinti távolban állat ordított, bent pedig egy egér motozott az ágy alatt. Tenebris a mennyezetnek szegezte tekintetét, és számolgatni kezdte a repedéseket. A legnagyobb erőlködése ellenére sem jött álom a szemére, ezért magára kapta kabátját és a fedélzetre sétált abban a reményben, hogy az éjszaka friss levegője segít kiszellőztetni a fejében kavargó káoszt.

  A hűvös szél belekapott barna hajába, és arcába hullott pár apró tincs. Megborzongatta a hirtelen jött hideg, és lassan a korláthoz lépkedett. Nem mert kihajolni rajta, hiszen felszállásnál pontosan látta, hogy egy nagyobbacska darab hiányzott belőle. Nem volt kedve a vízbe zuhanni, és  a tengerbe veszni. Körbejárta az egész hajót, ami így, üresen a sötét, enyhén ködös este még félelmetesebb volt, mint nappal. Az alsó szintről csak néha hallott kiszűrődő beszélgetést, csak a víz hullámzott rendületlenül. A lány vett még pár mély lélegzetet, majd nem túl lelkesen, de vissza indult a szobájaként szolgáló kabinba. Ahogy keze a lefelé vezető ajtó hideg vaskilincséhez ért, hátborzongató üvöltés tört elő a sötét semmiből. Tenebris kezébe vette a pálcáját, s némán várta az esetleges következőt. Fogalma sem volt, honnan jön a hang, azt pedig végképp nem tudta, mi adhat ki ilyet. Pár másodpercig várt még, aztán lenyomta a kilincset. Biztosra vette, hogy a part mentén hajóznak még, s valami kósza állat üvöltött fel félelmében. Óvatos léptekkel ment végig a folyosón, melynek padlója úgy nyöszörgött, minta érezte volna a rá nehezedő léptek súlyát. Már csak pár lépés választotta el a lányt célja eléréséig, mikor éles kacaj és láncok csörrenése törte meg a komor csendet. Tenebris elővette a pálcáját, és az ismeretlen hang irányába szegezte azt. Lépésről lépésre, egyre beljebb lépkedett a szűk folyosón. Már rég elhagyta kabinja ajtaját, mégsem tántorodott el.

Pár pillanatig megállt, fülelt, de már semmi nem törte meg az éjszaka csendjét. Pálcáját visszacsúsztatta kabátja zsebébe, és elindult vissza a kabinjába. Szorosan a falnak lapult, hogy ne érje váratlan meglepetés, minek hatására kabátja és keze is csupa penész lett. Most még jobban gyűlölte a helyzetét. Dumbledore-t, a minisztert, az elátkozott hajót, Ampókot, a vasutast és még Göthét is. Legszívesebben haza hoppanált volna, de nem tehette. A küldetés, az küldetés.

  Fáradtan, elgyötörten vette le a kabátját, amit az ajtóra szerelt fogasra akasztott. Megmosta a kezét - jobb híján mágikus úton, mert a csapból kénes, záptojás szagú víz folyt -, majd leült az ágyra. Pálcáját a párnája alá rejtette, ahogy ilyen helyzetekben szokta. Már nem érdekelte a kényelmetlen priccs, a bogarak vagy a kosz, aludni vágyott. Elfelejteni mindent, ami a fejében kavarog, és pihenni egy kiadósat. Alig dőlt el az ágyon, a szempillái szépen lassan csukódtak lefelé, s pillanatokkal később már úgy is maradtak. Abban a pillanatban velőtrázó sikoly hasított a csöndbe, Tenebris kabinajtaja kivágódott, majd ugyanúgy vissza. Ezt egy hangos durranás, majd egy ördögi kacaj követte. A lány ijedten ugrott fel, majd a pálcáját előre szegezve az ajtóhoz lépett. Kintről emberek hangját hallotta.

- Mi a mennydörgős isten nyila volt ez? - hallotta egy férfi rekedt hangját.

- Valaki szórakozik? Az előbb is sikoltozott valaki!

- Alunni' akarna az ember'!

Tenebris is kidugta a fejét az ajtón, s egyből vagy húsz szempár szegeződött rá.

- Maga is hallotta? - Kérdezte egy pocakos, alacsony férfi. Turcsi malacorrával és kopasz fejével nem nyújtott valami szép látványt.

- Hogy a fenébe ne hallotta volna ember? - támadt neki egy magasabb, kockás piros inget viselő, nagy fülű férfi. - Mindenki hallotta. Itt valaki szórakozik velünk!

- Mi van, ha ez egy kísértet. Egy rohadt, kísértet járta hajó - sipítozott egy csúnyán elhízott, barna göndör hajú nő. Arcán ülő bibircsókja szinte különálló életet élt.

Ekkor ismét fájdalmas nyögések egész sora követte egymást. Fémes hang csapta meg a fülüket, amit a már hallott ördögi kacaj követett.

A folyosó végén kinyílt a nagy vasajtó, s lassan felbukkant egy ember sziluettje. Ahogy közelebb ért, egy jól fésült, negyvenes éveiben járó férfit pillantottak meg. Tenebris még a derengő félhomályban arra a férfire ismert rá, akitől a jegyét vette, és aki Megnuson Dikkerie Kapitány néven mutatkozott be.

- Mit művelnek maguk idelent! - dörmögte mély, barátságtalan hangján. - Embert ölnek, vagy a tengerek istenének áldoznak?

- Nem kapitány! - sipította a nő. - Egy átkozott kísértet az!

- Kísértet a fittyfenét! Nem tudom, mit művelnek, de ha ez így folytatódik, a következő kikötőben kiteszem mindannyiukat!

- Mikor érjük el a következő kikötőt? - kérdezte reménykedve Tenebris. Megfogatta, hogy amint tud leszáll a kísértet járta bárkáról és ott igénybe veszi apja segítségét.

- Két nap. - Vetette oda barátságtalanul a kapitány. - Ha nem tetszik a rendszer, előbb is kiszállhatnak. Ha szeretnek úszni, ha nem.

Sarkon fordult, és elindult visszafelé, mikor ismét felhangzott a kegyetlen ordítás.

Kisebb tanácskozás után, a kapitány úgy döntött, hogy az utasok a legénységgel együtt, a fedélzeten éjszakáznak. Tenebris azonban inkább a szobájában maradt. Ott legalább fogadhatta apja és a minisztérium leveleit, s nem kelt kisebb pánikot egy kövér, flegma uhu feltűnése.

Különben sem félt a szellemektől. Hóborc után, ez a kis huhogó utánzat csak kis falat volt egy edzett Roxfortban nevelkedett aurornak.

Az éjszaka iszonyatosan hosszú volt, mivel az állítólagos kísértet egész éjjel próbálgatta földöntúli hangját. Néha láncok csörrentek meg, volt, hogy hangos puffanások követték egymást. Tenebrist azonban nyugtalanította valami. Roxfortos évei alatt megannyi kísértettel élt összezárva, de még Hóborc sem viselkedett így. Talán még csak most fogta fel kísértet mivoltát? Azt azonban valószínűbbnek tartotta, hogy élő ember adja ki ezeket a hangokat, valahonnan lentről, a kabinja szintje alól. Bár nem volt alsóbb szint.
A szegényes - halkrémes pirítós és egy bögre alga ízű tea - reggeli után, Tenebris visszaindult a kabinjába. A kísértet nem adta fel, folyamatosan nyöszörgött, vagy kacagott. A folyosó legvége sötét volt, és rettenetes hideg áradt felé. Körbenézett, s mikor meggyőződött róla, hogy senki nincs mögötte, elővette a pálcáját.
- Lumos! - adta ki a parancsot, mire a pálca vége világítani kezdett. Elindult a sötétebb rész felé, s mire elérte a végét a folyosónak, egy, a falba süllyesztett ajtót pillantott meg. Nehezen lehetett csak észrevenni, mintha szándékosan rejtették volna el a kíváncsi szemek elöl. Sem kilincset, sem ajtógombot nem talált rajta, csak egy piciny, fogaskerék szerű fogantyút. Megpróbálta eltekerni, de az meg sem mozdult.
- Alohomora! - az ajtó azonban zárva maradt. Csalódottan fordult vissza a kabinja felé, mikor a kísértet újra felüvöltött. Mintha csak a cikeszt pillantotta volna meg, úgy meredt a szinte láthatatlan ajtó felé.
- Itt nem stimmel valami. Nagyon nem. Várjunk.. mi van, ha..- motyogott maga elé. Hirtelen ötlettől vezérelve, vadul kutatni kezdett a zsebében, valami nehéz tárgy után kutatva. Meg is találta amit keresett, méghozzá egy közepes kavicsot. Mephisto kalitkájában találta indulása előtt, és jobb híján a zsebébe dugta, hátha a madár a későbbiekben számon kéri kincse hollétét rajta.
Hátrább lépett, majd teljes erőből az ajtóhoz vágta. A kő, mintha csak gumifalnak dobták volna, visszapattant, majd elégedetlen csattanással a folyosó közepén ért földet.
Tehát van még egy boszorkány, vagy varázsló a hajón. De vajon mi oka volt rá, hogy a colloportus bűbájt szórja az ajtóra, és egyáltalán miért akar mindenkit halálra rémíteni a hajón?
A colloportus bűbájjal bezárt ajtót sehogy sem lehet kinyitni. Meg kell várni, míg a hatása elmúlik, de ezt valószínűleg az is tudja, aki alkalmazta. Egyiptomig sem tudná kinyitni azt az ajtót, pedig ha el akar jutni oda, meg kell akadályoznia, hogy megszakítsák az utazást még a célja előtt.

I. fejezet 1. rész. Váratlan vendégek

I. fejezet

1. rész.

Váratlan vendégek

Hideg, borongós nap virradt London városára. Esélyét sem lehetett látni annak, hogy kisüssön a nap. Kövér esőcseppek kopogtak azon a sorház ablakán is, ahol Tenebris Lockwood még az előző műszak fáradalmait próbálta kipihenni. Ezt azonban az sem az időjárás, sem pedig Mephisto, az uhu sem hagyta annyiban.

A lány fáradtan nyitotta ki szemeit, s mikor meglátta kedvenc baglyát az ablakban, izgalom töltötte el a szívét. Talán most, hosszú idő után levele érkezik barátjától. Belebújt köntösébe, majd az ablakhoz ment, hogy beengedje a kint ázó madarat.

Mephisto meglehetősen kövér, de annál gőgösebb bagoly volt. Ha Tenebris csak egy kicsit is megváratta, belecsípett a kezébe. Ahogy az ablak kitárult, az ázott küldönc sanda madárszemekkel nézett gazdája szemébe, majd sértődötten beugrált a szobába, alaposan összevizezve mindent. Ügyelt rá, hogy Bris aktái kapják a legtöbb esővizet, majd hogy nyomatékosítsa nem tetszését, még a kötelező csipkelődés sem maradt el.

– Mephisto, te kis dög! – emelte vérző ujját a szájához Bris – Undorítóan kövér vagy! Diétára foglak!

A bagoly kiterjesztette szárnyait, majd mérges huhogással jelezte a véleményét

– Én, ha neked lennék, nem vitatkoznék. Ha nagyon szeretnéd, bogárrá változtatlak, és beleraklak egy pókhálóba.

A madár nem volt elragadtatva az ötlettől, sőt, magától gazdájától sem. Letette a küldeményét a lány elé, majd sértődötten vonult be a kalitkájába.

– Ha rajtam múlna, ki sem engednélek, te baglyok disznója, te!

Tenebris felvette a küldeményeket az asztalról, csalódására azonban csak egy összetekert újság és egy apjának címzett levelet tartalmazott.

Bris maga elé vette az ázott újságot, majd olvasni kezdte azt

 "Gellert Grindelwaldot ismét Európában látták. Aurorjaink nem végeznek valami alapos munkát, ha még mindig szabadlábon van." Tenebris mérgesen dobta asztalára az újságot, ami Mephisto kalitkájának csapódott. A madár mérgesen huhogott, de a lánynak már nem volt kedve vitázni a tollassal. Felháborította a cikk, még hogy nem végeznek jó munkát? Hiszen nincs olyan Auror, aki közvetve, vagy közvetlenül nem Grindelwald elfogásán dolgozik. A lány rettentően mérges volt az újságírókra, és azokra, akik megkérdőjelezték a munkáját. Elvégre nem lehet akárki Auror. Ilyen gondolatokkal a fejében kezdett készülődni, hiszen hamarosan munkába kellett állnia. Kikukucskált a résnyire nyitva maradt ablakon, és szomorúan vette tudomásul, hogy aznap is esőben kell elindulnia. Tenebris ugyanis az a fajta boszorkány volt, aki szeret varázstalan eszközökkel munkába járni, legalább is elsétálni addig. Most azonban jobbnak látta, ha hoppanál.

A Mágiaügyi Minisztérium még most is elkápráztatta a lányt, és még mindig nem tudta elhinni, hogy bizony itt dolgozik. Hogy a sikeres R. A. V. A. SZ. vizsga és a három éves Auror képzés után, most itt tart.

Az Auror Parancsnokság a második emeleten helyezkedett el. Hosszú folyosók, elvarázsolt ablakok és hatalmas ajtók mellett, a folyosó végén lévő vastag tölgyfa ajtó mögött volt az iroda, ahol az Aurorok dolgoztak. Apró, szürke függönnyel elválasztott asztalok sorakoztak egymás mellett, nagy összevisszaságban. A mindig hangos, és nyüzsgő ügyosztály most azonban csendes volt, és kihalt. Egyedül  Tenebris üldögélt ügyeletben azon a napon. Mivel társait a Grindelwald ügyre állították, ő maradt az, aki a kisebb riasztásokhoz ment ki. Bár utálta az ügyeletet, most mégis örült neki.  Az utóbbi időben egyre gyakrabban gondolt régi barátjára, akit még iskolai éveiben látott utoljára. Az elmúlt hónapokban már baglyot sem kapott tőle, s hiába ír, a fiú nem válaszol. Göthe Salmandert elnyelte a föl.

­Tenebris unottan nyitogatta hatalmas, fiókos szekrényét, s néha, csak úgy tessék lássék kivett belőle egy dossziét, majd egy másikat rakott a helyére. Semmi kedve nem volt megint a Zsebkosz közbe menni, ahová a legtöbb aktája szólt. Vagy pláne nem a roxmortsi Szárnyas Vadkanba, amit bár Albus Dumbledore öccse, Aberforth nyitott, már most a simlis alakok gyülekezőhelye lett. Semmihez sem volt kedve, semmit sem akart csinálni, egyedül még mindig vérző ujjai éreztették vele, hogy él, és nem lett belőle infernus.

– Episkey! – Szegezte saját ujjaira a pálcáját, s a bagoly csípte seb úgy eltűnt, mintha nem is lett volna.

Elvarázsolt írógépének összefüggéstelenül diktálta a jelentéseit, olyan jelentéktelen dolgokról, amikkel jobb esetben talán nem is foglalkoztak volna. Grindelwald szökése, egyáltalán a jelenléte felborította a rendet. Legszívesebben ő is a sötét mágus után nyomozott volna, de tudta, valakinek ezt a munkát is el kell végezni, még ha a legalantasabb is a világon.

Hiába próbálta elterelni gondolatait, a reggeli reménysugarak még mindig hatásuk alatt tartották a lányt. Barátjára gondolt, hogy vajon mi lehet vele, s mi lehet az oka annak, hogy hónapok óta nem hallott semmit felőle. Annyit tudott, hogy egy évvel ezelőtt még itt dolgozott, a Varázslény-felügyeleti Főosztályon, és hogy begyűjtő körútra indult. Persze, ez is nyugtalanította a lányt, de mindig eszébe jutottak barátja szavai: „Ha aggódsz, kétszer szenvedsz.” Kihúzta felső fiókját, s a réz színű mugli pénzérmét kivette belőle, majd tenyerébe rejtette azt. Fogalma sem volt, honnan származott, és hogy mennyit is ér, de neki mégis felbecsülhetetlen  volt.

Bármennyire ragadta is el a nosztalgia, vissza kellett térnie a valóságba. Az üres irodába, ahol egy minisztériumi bagoly éppen akkor ült az asztalára, csőrében sárgás pergamendarabot tartva. Értetlenül nézte a madarat, nem látta mikor is érkezett. Pár másodperc tétlenség után kivette a madár csőréből a pergament, tartva egy következő csípéstől. Ez a madár azonban nem volt csipkelődős kedvében, mert amin a lány kezébe került a pergamen, habozás nélkül tovább repült, némi ajándékot hagyva a lány asztalán.

– Nem értem, miért nem lehet valami más módon üzenni egymásnak – mérgelődött a lány a kupacot szemlélve.

Végül a kis meglepetés az asztalon maradt, Tenebrist jobban érdekelte az üzenet.

Nem tudta, hogy ki küldhette, de eléggé megrémítette az a két szó, amit leolvasott róla. „TE KÖVETKEZEL!”  A lány sokáig meredt a papírra, majd jobb híján a zsebébe gyűrte a levelet. Maga elé húzott egy aktát, és tanulmányozni kezdte azt.

Próbált a munkájára koncentrálni, s még örült is annak, hogy nem riasztották sehová. Fáradtan állt fel az íróasztala mögül, s azon morfondírozott, hogy ki írta a levelet, s mire célzott ezzel, mikor a hatalmas tölgyfa ajtó kitárult előtte, s maga a miniszter lépett be rajta, egy ismerős férfi társaságában. Tenebris nem tudta elképzelni, mit szeretne tőle a miniszter, ezért döbbenten lépett egyet hátra.

– Miniszter úr, Dumbledore professzor! Minek köszönhetem a látogatásukat?

A professzor alig láthatóan elmosolyodott,  Hector Fawley pedig megköszörülte a torkát, majd beszélni kezdett.

– Tenebris Lockwood. Hogy halad a Zsebkosz-közi fosztogatás ügyével? – kérdezte a falon lévő, Grindelwaldot ábrázoló körözési plakátot nézegetve. Tenebris nem tudta, hogy komolyan érdekli-e a minisztert ez a pitiáner ügy, vagy csak aurori méltóságát kívánja aláásni. Válaszolni akart, de már nem tudott, mivel Hector folytatta a mondandóját. – Mindegy is. Hiszen sokkal fontosabb ügy vár magára. A professzor kifejezetten kezeskedik önért, s személyes tanácsára bízom meg magát.

Tenebris a még mindig mosolygó professzorra nézett, s megpróbált rájönni arra, hogy miről is lehet szó. Bármilyen feladatot is kap, el kell fogadnia, hiszen maga a Mágiaügyi miniszter kéri rá.  Ismét szóra nyitotta volna a száját, hiába.

– A helyzet komolyságára való tekintettel, kérem, hogy haladéktalanul kezdje meg a nyomozást Goethius Salmander ellen. – A lány szíve majdnem kiugrott a helyéről barátja neve hallatán. Nem tudta, mibe keveredhetett, de a még mindig mosolygó professzor némiképp megnyugtatta őt.

– Goethius bármerre jár, felfordulást hagy maga után – szólalt meg a professzor, majd folytatta. – Muglik tucatjait kellett amneszteziálni. Így a miniszter úr és jómagam arra a döntésre jutottunk, hogy haza kell hoznunk őt. A többi minisztérium sincs elragadtatva Goethius munkásságától, így a jó kapcsolat megtartása érdekében ez a legkézenfekvőbb lépés.

– Ugye nem fog bajba kerülni? – kérdezte Bris, miközben megszorította a zsebében rejlő pénzérmét.

– Az attól függ, milyen gyorsan akad a nyomára. – Mondta komor hangon Hector, s Dumbledore sem mosolygott már sejtelmesen. Így a lány biztos lett abban, hogy nagyobb a baj, mint gondolta. – Utoljára Egyiptomban látták, ahogy egy Viharmadarat próbál ellopni a tulajdonosától. Megannyi mugli szemtanúja volt egy varázslénynek. A helyzet pedig az, hogy ha ez így megy tovább, azzal a varázsvilág teljes lelepleződését kockáztatjuk. Nem elég nekünk Grindelwald szökése, még egy bajkeverőt is kapunk a nyakunkba.

Grindelwald neve hallatán, Dumledore professzor arca elkomorult, mintha csak a fogát húznák. Tenebris nem tudta miért, de jobbnak látta nem is firtatni a dolgot.

– Holnap reggel indulok - mondta szerényen Bris, majd hozzá tette. – Theseus talán tud egyet, s mást az öccséről.

– Theseus is az egyik Aurorunk, ha ne tudná kisasszony! – horkant fel a minszter, majd hozzátette – Akit saját kérésére függesztettünk fel posztjáról bizonytalan időre, és…

– Már nem tartják a kapcsolatot? – kérdezte a professzor megdöbbenve és ezzel félbeszakítva a miniszter kirohanását. Pedig nem úgy nézett ki, mint aki valóban meg van döbbenve, inkább csak hallani akarta a lány szájából is.

– Eddig, legalább havonta küldött egy baglyot, azonban az elmúlt hónapokban már nem. Fogalmam sincs, mi történhetett vele, vagy merre jár.

A miniszter és a professzor jelentőségteljesen egymásra pillantott, majd Hector törte meg a csendet.

– Az ügy nem tűr halasztást, haladéktalanul kezdje meg a nyomozást. Nem várhatunk, hiszen ha így folytatjuk, Goethius elintézi, hogy a titok ne maradjon titok.

Most Tenebris vágott olyan képet, mintha Mephisto az ujjába csípett volna. Azonnal? Hiszen egész nap az irodában ücsörgött, és még Göthe említése sem volt elég ahhoz, hogy kedvet kapjon az azonnali intézkedésre.

– Mi lesz az ügyelettel? – próbálkozott a lány abban a reményben, hogy ráér másnap elindulni. Dumbledore professzor lágyan megveregette a lány vállát.

– Kicsivel több lelkesedére számítottunk kegyedtől – mosolygott a professzor.

– Oh, hát én eléggé lelkes vagyok, csak hát – harapta el a mondat végét s végignézett a termen. – Kicsit sok volt az ügyelet.

A miniszter urat láthatóan nem hatották meg a lány szavai, köhintett egyet, majd jelentőségteljesen indult ki az Auror Parancsnokság vastag ajtaján.

– Este várom a baglyát az első jelentéssel. Sikeres nyomozást kívánok.

Azzal a professzorral együtt kisétált az ajtón. Mikor hallótávolságon kívülre értek, Tenebris nem állta meg, hogy heves nemtetszését szavakká formálja.

– Meg fogja kapni a baglyot! Remélem Mephisto oda csíp majd, ahol a legjobban fog fájni. Csak várj Goethius! Jobban tennéd, ha elkezdenél aggódni, mert ha elkaplak, nem kétszer, hanem csak egyszer fogsz szenvedni, de akkor nagyon. Hogy van képed ellopni egy Viharmadarat?

  Egyéb nyomok híján, Tenebris Egyiptomba indult, ahol Göthét utoljára látták. Előtte azonban meglátogatta Theseust, azzal a reménnyel, hogy valami közelebbit is tud majd mondani testvére hol létéről.

  Theseus London peremterületén élt, egy szerény házban. A lány még sosem volt itt, még a férfit sem ismerte személyesen. Annyit tudott, hogy öccsével ellentétben, ő sokkal több elismerést és figyelmet kap. Lassan sétált fel a három lépcsőfokon, majd a kékre mázolt ajtó előtt kicsit megtorpant, és gondolkozni kezdett. Vajon hogyan is álljon elő a dolgokkal? Egyáltalán tudhat e valami hasznos információt. Nem szeretett volna fölösleges köröket futni, de belátta, ennél jobb ötlete úgy sincs. Megigazgatta magán hosszú úti talárját, és magabiztosan kopogott az ajtón. Hosszú percekig csak állt, várva, hogy történjen valami. Azonban nagyon úgy tűnt, hogy a házban senki sem tartózkodik. Tenebris nagy levegőt véve fordított hátat a bejáratnak, mikor is az enyhe nyikorgással kitárult mögötte. Magas, vékony férfi állt mögötte, hasonlóan vöröses hajjal, mint amilyennel öccse is rendelkezett.

– Igen? – értetlenkedett a férfi, mivel fogalma sem volt, ki is áll az ajtaja előtt. Annyit tudott csak, hogy egy boszorkány lehet, mivel mugli szemek elől el volt rejtve a ház. Tenebris lassan fordult meg, majd zsebébe nyúlt az igazolványáért. Akaratlanul is megérintette a különös levelet, melytől furcsa borzongás árasztotta el a testét. Megrázta magát, majd a férfi arcába nyomta az aurori igazolványát.

– Tenebris Flores Lockwood, auror. Az öccse ügyében végzek nyomozást, s szükségem lenne néhány információra vele kapcsolatban – hadarta el egy szuszra a mondanivalóját.

– Szerintem rossz helyre jött információért. Ugyanis semmit nem tudok arról a tökkelütöttről. Még jobban is jár, hogy nem jön ide, mert ellátnám a baját. Mégis mit csinált az a szerencsétlen, hogy aurorokkal kerestetik?

–  Mágikus lények eltulajdonítása, valamint a Varázstitok-védelmi Alaptörvény többszöri, súlyos megszegése a vádak ellene.

–  Azt gondoltam, ez a pancser nem hoz nagyobb szégyent a Salmanderek fejére. Csalódnom kell benne ismét. Sajnálom Tenebris, fogalmam sincs róla, hol van az öcsém. – Tágabbra nyitotta az ajtót, majd jelzett a lánynak, hogy fáradjon beljebb. Bár valójában tényleg nem tudta, hol van a testvére, valahogyan mégis segíteni akart az aurornak. Abban bízott, hogy ez valamelyest kiküszöböli azt a csorbát, amit az a feketebárány öccse okozott a család nevén. Lakása minden luxust nélkülözött, szinte puritán egyszerűségű volt. Kicsiny, vitrines szekrénykéjében kisebb-nagyobb trófeák sorakoztak. A falak egyszerű fehérek voltak, s a szűk kis szobát a kandallóban lobogó tűz világította meg. Ezen felül egy dohányzóasztal és két kopott kárpitos, zöld színű fotel helyezkedett el a helyiségben. A lány megdöbbent az egyszerű lakás látványától. Annyi kérdés fogalmazódott meg benne, de próbált csak az ügyre koncentrálni. Pedig szívesen megkérdezte volna Theseust, miért is adta fel aurori hivatását, s miért él önkéntes remeteéletet.

  Tenebris leült az egyik fotelbe, majd talárja zsebéből egy vékonyka mappát húzott elő. Kikereste a megfelelő adatlapot, s elkezdte a kihallgatást. Theseus meglehetősen jól szórakozott a kezdő Auror ügyetlenségén, s jókedvének nem átallott hangot is adni.

– Nem sok kihallgatáson vehetett még részt, ahogy elnézem magát. – nevetgélt a férfi, majd karjait összefonta a mellkasán dőlt hátra a fotelben. Tenebris azonban elengedte a füle mellett a dolgot.

– Mikor látta az öccsét utoljára, Mr. Salmander? – Kérdezte ridegen a lány, egyenesen a férfi szemeibe nézve.

– Talán hónapokkal ezelőtt.

– Nem említette hová kíván utazni?

– Nézze Tenebris, megkönnyítem a dolgát. Hagyjuk ezeket a felesleges formalitásokat, mert mindketten tudjuk, hogy ezek a kérdések nem visznek minket előre. Tudja mit? – kérdezte a férfi, majd a szekrénykéhez sétált, kinyitotta azt, és egy halom gyűrött levelet szedett elő belőle. A lány akaratlanul is megpillantott egy Griffendéles sálat a kacatok között, s rájött, miért olyan lekezelő öccsével a férfi. A házak közötti ellenszenv, sokszor a testvérek között is jelentkezik. Theseus szégyellte, hogy öccse az alábecsült Hugrabugba került. Tenebris ugyan megszerette házát, de az elején ő sem lelkesedett érte. A férfi magára emlékeztette, s ezzel el is borzasztotta őt.

Theseus visszaült a fotelbe, majd a levélkupacot a lány kezébe nyomta.

–  Ezeket a baglyokat küldte nekem. El sem olvastam őket. Hátha segít magának a nyomozásban. Most viszont, nekem dolgom van, így szeretném, ha távozna.

Tenebris megköszönte a segítséget, majd kiment a kék ajtón. Ahogy az utolsó lépcsőfokot is elhagyta a lába, Theseus a lány után szólt.

–  Találja meg, és próbálja hazahozni.

–  Igyekezni fogok. – Mire megfordult a lány, az ajtó becsukódott mögötte.

Kínosnak érezte az egész szituációt, és egyáltalán nem értette a férfi nemtörődömségét.

Eltervezte, hogy még az éjjel átnézi a leveleket, de bármit is tudjon meg belőlük, először mindenképp Egyiptomba utazik.

’’’

   Mephisto az íróasztal szélén üldögélt, unottan bámult ki a londoni éjszakába. Gazdája mintha csak megfeledkezett volna arról, hogy az éjszaka alvásra való, nem pedig arra, hogy világosságban olvasgasson mindenféle leveleket. A gőgös bagoly utálta a lámpafényt, és Tenebrissel sem felejtette el, közölni heves nemtetszését. Szárnyait széttárva vetett árnyékot, hogy a lány ne lássa az írott betűket, s végre észbe kapjon, hogy ő bizony már aludni óhajt. Néha még hangos huhogásokba is kezdett, ám a gazdája mindig lepisszegte őt. Mivel egyik próbálkozása sem sikerült, sértődötten vonult be a kalitkájába.

  Tenebris azonban észre se vette madara szenvedését, így azt sem, hogy a madár bosszúszomjas pillantásokat vet rá a kalitkája mélyéről.

Jobban érdekelték a levelek, melyből szám szerint hét darabot kapott. Eddig egyetlen egy levelet bontott fel, s meg is döbbentették a benne olvasottak.

„ Theseus! Remélem megenyhültél már, és sokadik baglyomra végre méltóztatsz válaszolni. Bár biztos értesültél róla, a Mágiaügyi Minisztérium Varázslény-felügyeleti Főosztályán dolgozom, s most indulok egy tanulmányi – és begyűjtő körútra. Gondolom téged, mint hős Aurort, és hősies Griffendélest nem érdekelnek testvéred dolgai, én mégis – mint mindig – reménykedem a válaszodban.Ki, most olvasod e levelet, remélem, több segítségre számíthatsz, mint én. Sokszor gondolok rád, remélem, már nem neheztelsz annyira a Loboncos Futkár elszabadulásáért.
Göthe”   

 Homlokát dörzsölgetve próbálta elfogni a levélben olvasottakat, s rájönni az utolsó mondat értelmére, sikertelenül. Újabb, és újabb leveleket bontott fel, és mindegyik levélben volt egy oda nem illő mondat. Az üzenetek szinte mindig ugyanarról szóltak, csak egy sor lógott ki belőle. Tenebris a hatodik levél után a gondolataiba mélyedt, s megpróbált értelmet találni benne. Mephisto sértődött szárnycsapkodása azonban elsodorta a pergamenlapokat, s a lány ráförmedt a bagolyra.

– Mephisto! Most rakhatom sorba ezeket… Sorba! Hát ez az! Zseni vagy te kis zsírgombóc! – mosolygott a lány, majd mind a hét levelet felnyalábolta és leszalad a nappaliba. A villanyt gondosan lekapcsolta előtte, s a madár diadalittasan nyugtázta, hogy végre beköszöntött a sötét, nyugalmas pihenés ideje.

Tévedett.

Tenebris izgatottan vett elő egy pennát s egy darab pergament, majd a kiugró sorokat egymás mellé illesztve írta le a papírra. Egyedül a hetedik, még felbontatlan levélről feledkezett meg.

„ Ki most olvasod e levelet, remélem, több segítségre lelsz, mint én. Furcsa dolgok történnek errefelé. Több a baj, mint gondoltam. Azt hiszem, nagy bajban vagyok. El kellett vennem, nem hagyhattam ott. Üldöznek.”

A lány örült, hogy megfejtette furfangos barátja üzenetét, de meg is ijedt. Ezek szerint az, akitől ellopta a madarat, a nyomában van, és ki tudja, mit akar Göthével csinálni, ha rátalál. Tudta, hogy nem halogathatja tovább az indulást, mielőbb a fiú után kell indulnia. Felrohant hát a szobába, kiráncigálta a szundikáló madarat a kalitkából, majd sürgős baglyot küldött a Minisztériumba.

Elővett egy bőröndöt a szekrénye alól, és összeszedett néhány holmit, amire szüksége lehet az útja során. Bezárta a lakása ajtaját, majd egyenesen a vasútállomásra hopponált. Az utolsó levél felbontatlanul maradt az asztalon. Nem is kellett kinyitni a borítékot ahhoz, hogy az utolsó mondatot megtaláljuk benne. Ugyanis a boríték hátát két, sebtében odakarcolt szó tarkította.

„Túl Késő”

Prológus

 A megszokottnál jóval hűvösebb szeptemberi nap volt. Tenebris Lockwood gyűlölettel a szívében indult a Roxfortba, mint az elmúlt négy évben eddig minden alkalommal. Most is, mint mindig, abban bízott, hogy ez a tanév talán más lesz, mint az eddigiek. Talán hamarabb véget ér, és kevesebb szenvedéssel jár majd. Utálta a Hugrabug házat, ezt tartotta a legalantasabbnak, s mégis ide osztotta be az az átkozott süveg. Pedig mióta az eszét tudta, a dicsőséges Griffendélbe vágyott. Ott sokkal többre vihette volna, s nem szenvedne annyit, mint a Hugrabugban. Mindent elkövetett, hogy ne kelljen visszamennie az iskola falai közé, hasztalanul.

A lány auror szeretett volna lenni, akár az édesapja. Úgy gondolta, hogy álmai szerte foszlottak ezzel kapcsolatban. Édesapja Griffendéles volt, mint felmenőik közül oly sokan. Így Bris biztos  volt abban, hogy mugli édesanyja miatt került a legutáltabb házba.

   - Remélem, idén nem küldesz naponta baglyokat, hogy haza akarsz jönni - mondta Bris apja jelentőségteljesen. - A Hugrabugban kell lenned!

- Nem érzem magaménak azt a házat apám - mondta lesütött szemmel a lány. - Senki sincs, akivel beszélgetni tudnék.

- Tenebris - sóhajtott az apa, miközben feljebb tolta orrán a szemüvegét. - Muszáj lesz barátokat szerezned!

Mondani persze könnyebb volt, mint megtenni azt. Tenebris sokkal szívesebben vette körbe magát Griffendélesekkel, akik bár finoman, de mindig a tudtára adták, hogy nem közéjük való.

A lány nagy levegőt vett, majd felszállt a Roxfort felé tartó vonatra. Még apjától sem búcsúzott el, csak a vonat ablakából intett neki. Leült a fülkében, és magára csukta az ajtót, s közben azon gondolkodott, hogyan érhetne véget a szenvedése, és hogyan kerülhetne át egy másik házba. Bármelyikbe, csak el a Hugrabugból.

Néhány perc múlva egy magas, vöröses hajú, szeplős fiú állt meg a fülke ajtajában. Zsebei érdekesen mozogtak, mintha csak élő állatokat dugdosott volna bennük. Tenebris megpróbálta az újonnan érkezőt figyelmen kívül hagyni, mivel megismerte azt. Göthe Salmander állt az ajtóban, akivel együtt kezdte a Roxfortot. Teljesen flúgosnak tartotta, mint mindenki mást a Hugrabugban, őt azonban különösképpen. Mindig volt nála valami varázslény, amit szenvedélyesen tanulmányozott, s amik miatt rendszeresen pontlevonásra ítéltetett a házuk. Bár már az idejét sem lehetett tudni, mikor nyerte a Hugrabug a házkupát, így még távolibbnak tűnt a győzelem, mint általában. Ötvenesével vették el a nagy nehezen megszerzett pontokat.

- Szervusz Tenebris, - köszönt a fiú, miközben elhúzta a fülke ajtaját -, leülhetek?

- Ha nagyon muszáj, ülj csak.

Göthe zavartan mosolyodott el, majd leült a lánnyal szembeni ülésre. Zsebei zavaróan mocorogtak, s Tenebris nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze ennek az okát.

- Ezek itt - kezdte halkan, majd közelebb  hajolt a lányhoz -, Futóférgek. Ártalmatlanok, de annál hasznosabbak. Olyan nyálkát termelnek, amik segítenek besűríteni a bájitalokat.  Hát nem nagyszerűek? 

- Nem tűnnek valami gusztusosnak, arról nem is beszélve, hogy a házirend...

- Nem tudja meg senki! - szakította félbe a lányt, majd kezét Tenebris kezére helyezte - Ugye?

A lány elmosolyodott, s nemet intett a fejével.

- Inkább egy Futóféreg, mint egy Hipogriff. -  Göthe arcán átsuhant fekete árnyból Tenebris arra következtetett, hogy osztálytársa nem szíveli azokat a lényeket. A fiú pedig kérés nélkül is  mesélni kezdett édesanyja Hipogriff tenyésztői karrierjéről, majd másra terelődött a szó, Bris azon kapta magát, hogy élvezi a fiú társaságát, s önfeledten beszélget vele. A lányt lenyűgözte a fiú tudása, hiszen álmában sem gondolta, hogy ennyire okos, évek óta most először volt büszke házára, s arra, hogy bizony ő is egy közülük. Talán nem kellett volna annyira alábecsülnie a házát, és úgy érezte; végre barátra lelt. Még ha szórakozottabb is, mint a többiek.

  Ahogy a hónapok teltek, Bris egyre jobban érezte magát, az otthonra küldött baglyok sem szóltak arról, hogy hazamenne, sőt, minden szabadidejét igyekezett Göthe társaságában tölteni, még úgy is, hogy a fiú valaki más társaságát kereste. Leta Lestrange, bár láthatóan csak kihasználta a fiú tudását, valamiért első helyet foglalt el a szívében, de ettől függetlenül Bris és Göthe jó barátok voltak. 

  Teltek a hónapok, s lassan az ötödik év is a végéhez közeledett. Bris életében először érezte jól magát az iskola falai között, s hihetetlen módon a Hugrabug vezette a házak közötti versenyt is. Minden a legnagyobb rendben ment, egészen addig a végzetes napig, amikor is minden kisiklott, és visszafordíthatatlanul tönkrement. Párban kellett dolgozniuk, Bris pedig Dolph Troch párja lett. Bris meg is döbbent, hogy elsők között választották párnak, így Göthének esélye sem lett volna őt választani, még ha akarta volna se, hiszen Dolph lecsapott a nagyon okos lányra, így Göthe  Letát választotta maga mellé  Hogy pontosan mi is történt, máig nem tiszta a lány számára. Annyit látott csak, hogy Göthe nagyon magyaráz Letának, majd a következő pillanatban egy állat kitört a karámjából és felé tart. Annyira megijedt, hogy lesokkolt, ott állt, mint valami szobor, mikor valaki elrántotta az állat elől. Dolph volt az, aki nagyon csúnyán megsérült. Bris biztos volt abban, hogy a lány hibázott, hiszen mi másért vállalta volna magára Göthe a felelősséget? Pont Ő, aki annyira értett ezekhez a lényekhez? Nem volt olyan állat a Roxfortban, aki ne engedelmeskedett volna a fiúnak, és mégis Dolph a gyengélkedőn pihent, miközben Göthe a fegyelmi táragylására készült, s Leta is messziről elkerülte. A fiú feje felett összecsaptak a hullámok, és  ügy végkimenetele sokkoló volt. Birst is meghallgatták, ám mintha nem is jutotta volna el a szavai, az igazgatóhoz. Az ítélet azonban kegyetlen és igazságtalan volt, vagyis Tenebris számára mindenképpen. Hiába próbálta Dumbledore professzor megvédeni a fiút, a döntés végleges volt. Goethius Salmandert eltanácsolták az iskolából.

  - Mégis mi volt ez az egész? - torkolta le Bris, a csüggedten ücsörgő fiút. - Láttam mindent! Leta hibája volt! Mégis miért vállaltad magadra? Ha nem mondod el az igazat, majd megteszem én...

- Bris, kérlek ne! - vágott a fiú a szavába, miközben egy nagyot sóhajtott. - Mindenkinek jobb ez így! 

- Mégis kinek, ha szabad tudnom? Mi lesz így a magizoológiával?

- Az a filozófiám, hogy aki aggódik, az kétszer szenved - mosolygott el Göthe, majd jobb kezét Bris felé nyújtotta, a lány tétován fogadta fogadta el a kezét, talán még el is pirult, mikor hozzáért a fiú meleg, de érdes kezéhez. Mikor elengedte a kezét, Bris egy, apró réz színű mugli pénzt talált tenyerében. - Erről majd eszedbe jutok, bárhová sodor is az élet.

A klub helyiségbe vezető ajtó kinyílt, s maga az igazgató lépett be rajta, Dumbledore professzor társaságában, sürgető pillantásokat vetve a fiúra. Eljött a búcsú ideje. Bris és Göthe megölelték egymást, s mikor a fiú elindult a kijárat felé, a lány feltette az utolsó kérdését.

- Ugye küldesz baglyot?

- Amikor csak tudok! Ég veled Bris.

Bris leroskadt egy hatalmas fotelbe, majd sokáig nézett a fiú után. Csak remélni merte, hogy jól alakulnak a dolgai, és hogy sikerül valóra váltania az álmát.

A házkupát a Mardekár nyerte, mivel Göthe miatt kétszáz pontot vesztett a házuk, így minden esély elszállt arra, hogy hosszú idő után először legyenek bajnokok.

Bris a hátralévő két évet büszke Hugtabugosként járta végig, és Göthe helyett is tanult. A sok munka meg is hozta az eredményét, mivel a Roxfort elvégzése, és a sikeres vizsgák után aurorként kezdett dolgozni, valóra váltva álmát.

A két fiatal éveken át levelezett egymással, szinte naponta váltottak baglyokat, ami egyik napról, a másikra megváltozott. Göthe valamiért nem írt, és már nem is válaszolt. Így Brisnek semmi más nem maradt, csak a mugli pénzérme és az unalomig ismételt passzus, miszerint aki aggódik, az kétszer szenved. És bár, mindenkinek, azt mondta nem aggódik a fiúért, mélyen belül nem tudott hazudni magának, hogy rettenetesen aggódik Göthéért, talán jobban is, mint kellene neki!

Történetünk itt veszi kezdetét, ahol is Tenebris Flores Lockwood egy unalmasnak tűnő pénteki napon különleges vendég keresi fel a Minisztériumban, és egy számára (meg talán az egész varázsvilág számára) fontos küldetést kap. Ezzel egy új fejezet nyílik talán mindkettejük életében.

Információk

Sziasztok!

Tudnotok kell, hogy az első könyv megjelenése óta hatalmas Harry Potter rajongó vagyok. Könyvek, filmek, ps1 játék, (katasztrófális grafikával megáldott játék, de sokkal hűbb a könyvhöz, mint a filmek) ps2, Xbox (Lego, de mindegy), matrica gyűjtő album, ékszerek, és lassan egy tetoválás bizonyítja függőségemet. A bloggeres "karrierem" is egy HP fanfictionnal kezdődött. Így eszméletlen örömet okozott, mikor megtudtam, hogy bizony úton van a Legendás Állatok és Megfigyelésük.
Sok negatív kritika ellenére, nekem a film is rettenetesen tetszett, és teljes testsúlyommal beleestem Göthe Salmander karakterébe. Bizony. Így 24 évesen, anyaként. De valami sosem változik. Valami örök, és ez így van jól.
Sokat gondolkoztam a blog indításán, de úgy döntöttem, mégis elindítom. Én írom, de Cecily Brooks áldásos agyi tevékenysége nélkül nem sokra mennék. Kicsit romantikus, kicsit vicces, kicsit drámai lesz. Egy saját főhősnőt kreáltam, s próbálok teljesen elvonatkoztatni a filmtől, és egy teljesen új, izgalmas történetet olvashattok majd.

Nem tudom, milyen gyakran tudom hozni a részeket, mivel van másik blogom is, amit írnom kell, de a fangörcs (vagy megszállottság, ahogy Cecily mondja) felemészt, ha nem kezdek neki.

Most csak egy fülszöveggel, és az első saját designommal szolgálhatok, s remélem lesz olyan lelkes (vagy lelketlen) személy, aki végig követi a történetem.


Maradjunk annyiban, hogy karácsonyi ajándékként fog érkezni a Prológus.
Köszönöm, hogy itt vagy, s remélem megtisztelsz egy feliratkozással. Előlegezd meg a bizalmat, s ígérem nem leszek hálátlan.


Kellemes karácsonyi várakozást, és szép napot kívánok:


Heather Cox